Leírás
Daniel Siegel és Tina Payne Bryson több nagy sikerű gyereknevelési kötetben keresték már a választ arra a kérdésre, hogyan nevelhetünk olyan gyerekeket, akik gazdag emberi kapcsolatokat ápoló, az adottságaikat és lehetőségeiket kiteljesítő, magabiztos és rugalmas felnőttekké válnak. A gyermeki elme, a Drámamentes fegyelmezés és az Igenközpontú nevelés után új kötetükben a szülő-gyermek kapcsolatra helyezik a hangsúlyt.
Könyvük elején ismertetnek egy széles körben igazolt tudományos eredményt: már a gyermek egyéves korában előre jelezhető gondozójával való kapcsolata alapján, hogy érzelmi téren később milyen felnőtt válik belőle. Mély és stabil emberi kapcsolatokkal, valamint belső biztonságérzettel rendelkező ember vagy olyasvalaki, aki elzárkózik másoktól? Netán olyasvalaki, akit könnyen elárasztanak az érzelmei, és nagyon nehezen kezeli azokat?
Megdöbbentő lehet, de a felnőttkori személyiség csírái már ilyen korán kivehetők. Ám akárhány éves is legyen a gyermekünk, szülőként bármikor elkezdhetjük gyakorolni a személyiségére építően ható nevelői megközelítést, egyúttal ellensúlyozhatjuk is a családon kívüli esetleges ártalmas hatásokat: biztonságos kötődés nyújtásával. Bármikor is tesszük meg ezt nevelésünk alapjává, hamarosan tapasztalni fogjuk a gyümölcseit. A biztonságos kötődés jótéteményei között szerepel a stresszhelyzetekkel szembeni jobb ellenálló képesség, a magasabb önbecsülés vagy épp a jobb tanulmányi eredmények. A szülői felelősség nagynak tűnik tehát, de a Siegel–Bryson szerzőpáros konkrét élethelyzeteken és gyakorlati tanácsokon keresztül, lépésről lépésre hozza közel a szülőkhöz mindazt a tudást, amellyel a kötődéskutatások nyomán rendelkezünk. A kötet azoknak szól – a szülők mellett nagyszülőknek, pedagógusoknak és a gyerekekkel foglalkozó más szakembereknek –, akik a lehető legjobbat akarják a gyerekeknek.
Részlet a könyvből
MIT IS JELENT AZ, HOGY LEGYÜNK JELEN A GYEREKEINK ÉLETÉBEN?
Amikor a gyermeknevelésről írunk, a sok mondanivaló között mindig nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy senkinek nem kell tökéletesnek lennie. Nem is az senki. Nem létezik olyan fogalom, hogy hibátlan gyermeknevelés. (Várunk egy picit, hogy nyugodtan kiengedje a megkönnyebbült sóhajt és visszanyerje a természetes légzését.) Úgyhogy emelje poharát és koccintson az összes tökéletlen szülőre, akik mindannyian vagyunk – természetesen minket is beleértve.
Valahol persze mindannyian tisztában vagyunk ezzel, de sokan közülünk – különösen az elkötelezett, megfontolt, céltudatos szülők – folyton beleesnek a szorongás vagy az elégtelenség érzésének csapdájába. Természetesen a gyerekeink és az ő biztonságuk miatt szoktunk aggódni, de az is természetes, hogy amiatt is tudunk szorongani, vajon „elég jó” szülők vagyunk-e. Amiatt aggódunk, hogy a gyerekeink felelős, rugalmas, szociábilis és… (tetszés szerint kitöltendő) felnőttek lesznek-e majd. Aggódunk, amikor csalódást vagy fájdalmat okozunk nekik. Aggódunk, hogy nem figyelünk rájuk eléggé, vagy hogy éppen túlságosan is odafigyelünk rájuk. Még azért is képesek vagyunk aggódni, hogy vajon nem túl sokat aggódunk-e!
Ezt a könyvet mindazoknak a tökéletlen szülőknek írtuk, akiket mélyen érint a gyerekeik sorsa (s ugyanígy azoknak a nagyszülőknek, tanároknak, szakembereknek és mindenkinek, aki foglalkozik gyerekekkel). A legfontosabb üzenetünk a megnyugvás és a remény: fölösleges aggódni, ha nem vagyunk biztosak benne, hogyan érdemes reagálni egy helyzetben. Egyvalamit mindig megtehetünk, ráadásul éppen ez mindennek az alfája és az ómegája: ahelyett, hogy aggódnánk vagy olyan tökéletességi szintet próbálnánk elérni, amely nem is létezik, egyszerűen csak legyünk jelen a gyerekek életében!
A jelenlét pontosan azt jelenti, amit a szó kifejez. Azt jelenti, hogy ott vagyunk a gyerekeink számára. Legyünk jelen fizikailag, ugyanakkor ennek a jelenlétnek legyen minősége is, amely kifejeződik, amikor kielégítjük a szükségleteiket, amikor kifejezzük feléjük a szeretetünket, amikor fegyelmezzük őket, amikor együtt nevetünk, de még akkor is, amikor vitatkozunk velük. Nem kell tökéletesnek lennünk. Nem kell elolvasnunk a gyermeknevelésről szóló összes slágerkönyvet, és nem kell beíratnunk a gyerekeket minden fejlesztő foglalkozásra. Nem kell, hogy mellettünk legyen a szülőtársunk. Még csak azt sem kell tudnunk, hogy éppen mit teszünk. Egyszerűen csak jelen kell lennünk.
A jelenlét azt jelenti, hogy a teljes lényünket – a figyelmünket és a tudatunkat – belevisszük a helyzetbe, amikor együtt vagyunk a gyerekünkkel. Amikor igazán ott vagyunk a számára, akkor szellemileg és érzelmileg is jelen vagyunk az életében az adott pillanatban. Sok tekintetben nincs más idő, mint a jelen – ez a mostani pillanat az időben –, és mindenki képes megtanulni, hogyan tud úgy jelen lenni, hogy az egyszerre növelje a szülői befolyását, illetve fejlessze a gyermeke erejét és rugalmas alkalmazkodását (rezilienciáját). A jelenlét ereje adja meg a gyerekeink valódi szellemi tőkéjét még akkor is, ha rendszeresen hibát vétünk szülőként.
Attól függően, hogy kinek milyen a családi és élettörténeti háttere, illetve milyenek voltak gyermekkorában az ő szülei, mindenki másképpen tud jelen lenni a gyermekei életében. Van, akinek ez könnyen megy, és van, aki nehéznek találja. Előfordulhat, hogy valaki jobban belegondolva arra jut, jelenleg éppen nem is vesz részt teljes valójában a gyerekei életében, sem testben, sem lélekben. Az elkövetkezendő oldalakon meg fogunk bizonyosodni róla, hogy a saját gyermekkori tapasztalataitól függetlenül mindenki olyan szülővé válhat – és tartósan olyan szülő lehet –, amilyen lenni szeretne.
Mi sem természetesebb annál, hogy szülőként mindannyian hol jobb, hol rosszabb döntéseket hozunk, és sokfajta készséget fejlesztünk ki magunkban annak érdekében, hogy segíthessünk a gyerekeinknek optimálisan fejlődni. Ám amikor a dolgok mélyére tekintünk, azt látjuk, hogy a gyermeknevelés nem más, mint az, hogy egyszerűen jelen vagyunk a gyerekeink életében. Hamarosan el fogjuk magyarázni: a gyermekek fejlődését hosszú távon figyelemmel kísérő kutatások egyértelműen azt bizonyítják, hogy a gyermekeink jövőjének alakulását többek között az a tényező jósolja meg legjobban, hogy a gyerekek biztonságban érzik-e magukat a világban, annak hatására, hogy legalább egy ember állandóan jelen van az életükben. Ráadásul teljesen mindegy, hogy milyen aspektusból vizsgáljuk az életüket: a boldogság, a társas kapcsolatok és az érzelmi fejlettség, a vezetői készségek, a mély emberi kapcsolatok, továbbá a tanulmányi vagy a szakmai sikerek is ettől az egy tényezőtől függnek, vizsgáljuk ezeket bárhol a világon. Ezek a széles körű kutatások tehát amellett tanúskodnak, hogyan tudunk jó – habár tökéletlen – szülei lenni a gyerekeinknek.
Örömhír: ezeket a kutatási eredményeket közérthetően összefoglalhatjuk és minden hozzánk hasonlóan tökéletlen szülő számára elérhetővé tehetjük az egész világon. Erről szól a könyvünk.
MILYEN IS A SZÜLŐI JELENLÉT: A NÉGY S, AVAGY A GONDOSKODÁS NÉGY ALAPELEME
Amikor egy gondozó kiszámíthatóan (ami nem ugyanazt jelenti, hogy tökéletesen) gondoskodik a gyerekéről, a gyermek a lehető legjobbat kapja még akkor is, ha egyébként komoly nehézségekkel kénytelen szembenézni. Az egészséges és erős kapcsolatokat kialakító, kiszámítható gondoskodás négy alapeleme, amelyet mi angolul négy S-nek nevezünk, a következő: 1. segítünk abban, hogy a gyermekünk fizikailag biztonságban érezze magát, vagyis azt érezze, hogy megvédjük és megóvjuk a bajtól (safe); 2. tisztában legyen vele, hogy odafigyelünk rá és megértjük őt (seen); 3. érezze, hogy megnyugtatjuk, amikor fáj neki valami (soothed); 4. valamint az első háromra alapozva bízzon abban, hogy mindig és minden körülmény közepette segítünk neki „otthon érezni” magát a világban, illetve megtanulja saját magát megóvni, megnyugtatni és megérteni – vagyis kialakuljon benne az érzelmi biztonság (secure).
Amikor a gondoskodás négy alapeleme mentén mindig helyrehozzuk, ami időnként óhatatlanul elromlik a gyerekekkel való kapcsolatunkban, akkor segítünk nekik kialakítani azt, amit „biztonságos kötődésnek” hívnak. Ez a kiegyensúlyozott, egészséges fejlődés legbiztosabb kulcsa.
Ahogyan a többi könyvünkben, úgy ebben is minden állításunkat tudományos kutatások eredményeivel támasztjuk alá. Az általunk bemutatott elképzelések a kötődéssel kapcsolatos tudományterületről származnak, ahol a kutatók az utóbbi ötven esztendő során nagyon gondosan előkészített kutatásokat végeztek. Aki ismeri a korábbi könyveinket – Dan Mary Hartzellel írta a Parenting from the Inside Out (Gyermeknevelés belülről kifelé) című művet, aztán ott vannak a közös könyveink: A gyermeki elme, a Drámamentes fegyelmezés és az Igenközpontú nevelés – a soron következő oldalakon látni fogja, hogyan viszi tovább ez a könyv az ezekben elmondottakat: mélyebbre fogunk ásni a két agyféltekés gyermeknevelést alátámasztó tudományos eredmények kulcsfogalmaiban, amelyek elengedhetetlenek a megértéshez. Itt-ott csiszoltunk rajtuk, hiszen a tudományterület fejlődésével együtt mi is egyre több mindent értünk meg a gyermeknevelésről és az agyfejlődésről, valamint általánosságban a kötődéstudományról. Akik tehát ismerik a korábbi írásainkat, egyrészt új dolgokról fognak olvasni, miközben otthon is érzik magukat: a legtöbb fogalom ismerősen fog csengeni számukra, de biztos, hogy alaposabban meg fogják érteni őket. Sokat dolgoztunk azon, hogy a lehető legérthetőbbé tegyük a tudományos eredményeket annak érdekében, hogy azok is azonnal megértsék és a saját életükben, gyermeknevelési gyakorlatukban alkalmazni tudják, akik csak most hallanak róluk először.
A kötődéskutatások mellett az interperszonális neurobiológia (IPNB) a másik olyan nagy keretrendszer, amely ennek a könyvnek az alapját képezi. Több tudományterület olvad össze egyetlen szemléleti keretbe, amely meghatározza, hogy mi az emberi elme és mitől jó az agyműködés. Az IPNB azzal foglalkozik, hogyan kapcsolódik össze mély szinten az elménk – az érzelmi, gondolati életünk, a figyelmünk és a tudatunk – az agyunkkal és a testünkkel az emberi kapcsolatainkon keresztül, és a körülöttünk lévő világgal együtt hogyan alakít bennünket olyanná, amilyenek vagyunk. Az IPBN területén többtucatnyi szakkönyv látott már napvilágot (immár hetven fölött jár a számuk), melyek mindegyike a mentális egészség és az emberi fejlődés közötti kapcsolatot vizsgálja. Az IPNB-ben összetalálkozó tudományterületek között megtaláljuk a kötődés tudományos vizsgálatát és az agykutatást is. Utóbbi fogalalkozik a neuroplaszticitással (vagyis azzal, hogyan alakul az agyunk a tapasztalataink hatására).
A neuroplaszticitás megmagyarázza, hogyan alkalmazkodik agyunk fizikai felépítése az új élmények, tapasztalatok és információk hatásához, hogyan szervezi újra önmagát és alkot új összeköttetéseket mindannak alapján, amit látunk, hallunk, tapintunk, gondolunk, gyakorlunk és így tovább. Bármi, amire odafigyelünk, bármi, ami hangsúlyt kap az életünkben és a kapcsolatainkban, új összeköttetéseket teremt az agyunk idegsejtjei között. Amire a figyelmünk irányul, ott tüzelnek a neuronok. Ahol a neuronok egyszerre tüzelnek, ott aztán összekapcsolódnak.
